KEMMA

Szokatlan élmény ez most, hogy politikai elitünk miatt Európa szégyenpadján ülünk és egy nemzetközi társaságban mindig azzal kell kezdenünk a magyarázkodást, hogy a magyar kormány nem egyenlő a magyar néppel.

De este tíz óra körül, ott és akkor szavak nélkül is újra jó volt magyarnak lenni. Igaz, addigra már hangom nem volt a szavakhoz. Az ősellenség szegedi és veszprémi kézilabdafanok egymás nyakába borulva könnyezték meg a győzelmet. A mellettünk álló spanyol szurkolók már magyar sálakat lobogtattak, a franciák pedig elismerték, hogy jobb volt a mi csapatunk a világ legjobbjánál.

Pedig érdekesen indult. A spanyol-orosz meccset középtájról néztük, s ahogy lassan megtelt a szektor, rá kellett jönnöm, hogy itt bizony legalább annyi szerb és francia drukker lesz, mint magyar. Átmehettünk volna valamelyik B-középbe, de aztán mégis maradtunk egy kis félelemmel vegyes kíváncsiságtól vezérelve. A franciák és a szerbek akkor lepődtek meg először, amikor a szektoruk végéből valakik kórusi tisztasággal és földöntúli hittel a hangjukban zendítettek rá a nemzeti himnuszunkra.

Másodszor akkor forgolódtak hátra, amikor pár perccel később azt tapasztalták, hogy minél nagyobb a magyar hátrány, annál hangosabb a biztatás. Aztán ahogy telt az idő, úgy lettek egyre halkabbak a francia hangok. Azt hiszem, nem hittek szemüknek. A maroknyi magyar legény heroikus küzdelmét látva az eleinte ellenünk szurkoló szerbek egy része pedig fokozatosan átvette a Nándi, Nándi hangzók ismételt üvöltését. Sűrűsödtek a hitetlenkedő baráti sms-ek, amelyekből éreztük, hogy most egy kicsit rajtunk is múlik, hogy itt helyben erőt adjunk hőseinknek.

Aztán egyszer csak elhittük, hogy itt valóban nyerhetünk és most végre a bírók sem akadályozták meg a győzelmünket. Egyszerre sírtunk és nevettünk, s úgy tűnt, mintha az egész csarnok méterekkel a föld fölött lebegett volna a boldogságtól. Győztünk!
Nem csak a kézilabdázók, hanem mi, magyarok. Minden magyar.